Élőhelyfák 2.0

Korábban már írtam egy bejegyzést az élőhelyfákról, azonban az évek során annyi tapasztalatunk gyűlt össze a témában, hogy úgy éreztem, itt az ideje egy kicsit összegezni az ismeretanyagunkat.

Aki esetleg most hallja először az élőhelyfa kifejezést, annak pár mondatban igyekszem összefoglalni, hogy mi is ez pontosan és a korábbi bejegyzésből csak egy bekezdést idéznék fel.
Az élőhelyet nyújtó fa segít az ökológiai sokféleség megőrzésében; menedékül szolgálhat számos rovarnak, madárnak, de gombák is könnyedén megtelepszenek rajta és akár denevérek is beköltözhetnek egy-egy odúba. Épített környezetben ennek különösen fontos szerepe lenne és ahogy elnézem a külföldi mintákat, ez egyre népszerűbb is.

Azok a fák, amelyekből ilyen élőhelyfa készül, javarészt teljesen kiszáradtak vagy már nagyon rossz állapotban vannak. Vannak helyzetek, amikor már sehogy sem tudunk segíteni a növényen, hiába az öntözés, metszés, tápanyagutánpótlás, sajnos elveszítjük őket. Ilyenkor jöhet szóba, hogy a kivágás helyett élőhelyfát faragjunk belőle.

Ebben az esetben gyakorlatilag egy torzó marad meg a fából és attól függően, hogy milyen mértékű visszametszés szükséges ahhoz, hogy biztonságosan megtarthassuk, lemetszünk az ágakból, de olyan is előfordul, hogy csak a törzs egy részét tudjuk meghagyni.

A meghagyott ágak végeit vagy a törzset mesterségesen megfaragjuk, méghozzá úgy, hogy minél természetesebbnek tűnjön a metszés. Olyasmi látványra törekszünk, mintha csak leszakadtak volna az ágvégek. Ez elsősorban nem is a látvány miatt fontos, hanem azért, hogy minél nagyobb felületen juthassanak be a gombák, és az így kikorhadó részeket minél több élőlény minél hamarabb birtokba tudja venni.

Ezeknek a holtfáknak óriási szerepük van a biodiverzitás növelésében.

Kialakítását tekintve a faragott ágvégeken és kéregsérüléseken túl igyekszünk minél több élőhelyet létrehozni a fán. Sok visszajelzést kaptunk már, hogy egyre több általunk faragott odút vettek birtokba madarak vagy éppen denevérek. Egy alkalommal például azt mesélték, hogy a fa egyik odúján gyakorlatilag összeveszett a seregély és a harkály. És bár ilyen belharcokkal nem számoltunk, de e szerint elég klasszul sikerült farigcsálnunk.

Ahol pedig nem vették birtokba az odúkat, ott az okokat próbáljuk feltárni. Amit át kellett gondolnunk, az például a lyukak tájolása. Most már az égtájakat és az uralkodó szélirányt is igyekszünk figyelembe venni. Illetve lakott területen a macskák is fosztogathatják a kevésbé átgondoltan kialakított élőhelyeket.

A mesterséges odúk – lévén üregekről beszélünk – sajnos a vázágak statikáját nagyban csökkentik, ezért igyekszünk ezeket minél magasabb pontokon létrehozni és a motorfűrész mellett olykor akkus fúróval is készítünk lyukakat, hogy a legkülönfélébb élőlények igényeinek is kedvezzünk. Az odúkban megjelenő rovarok pedig remek táplálékul szolgálhatnak, így kisvártatva megjelenhetnek a denevérek és a madarak is.

Egyetlen komoly dilemmánk van, ez pedig a vízzel kapcsolatos. Azok a fák, amelyek a kert párásabb, árnyékosabb sarkán állnak, sokkal gyorsabban korhadnak és az apróbb élőlények számára is kedvesebb ez a közeg. Ezzel ellentétben, az elszigeteltebb, a napon álló élőhelyfák részben konzerválódnak, lelassul a bomlásuk és gyakran a gyöktő felett jönnek létre élőhelyek.

Viszont éppen ez utóbbi az, amit nagyon szeretnénk elkerülni és fontos lenne, hogy lehetőség szerint felülről lefelé történjen a korhadás, vagyis az ágvégek korhadjanak intenzívebben. Erre akut megoldásként az élőhelyfa "koronájának" öntözése szolgálhat, de most már mi is igyekszünk kis vizes, víztartó közegeket kialakítani ezeken a fákon.

Talán ez a legszenvedősebb része a faragásnak – persze ez egy pillanatig nem panasz. Motorfűrésszel az ágvégekre kis tál alakú vájatokat marunk. Ez nem mindig egyszerű mutatvány, ráadásul – bár tudom, hogy ez nem lenne fontos szempont, de – igyekszem úgy kialakítani a madár- és rovaritatókat, hogy az bárki számára egy igazán gusztusos kis csésze legyen.

A faragás után kicsit átmossuk ezt az üreget és feltöltjük vízzel. Ennek kettős célja van. Egyrészt hajszálrepedéseket keresünk, amin elszökik a víz a kis faragott tálakból. Ezek a repedések persze egy-kettő éven belül mindenképpen megjelennek és utána már természetesen mélyül tovább ez a mesterséges dendrotelma.

A másik ok pedig pedig eléggé prózai: ha a motorfűrész lánckenő olajának bármilyen apró maradványa kerülne a fára, azt így ki tudjuk öblíteni. Ez ugyan jelentéktelen mennyiség, de egy kis szervezetet érdemes ettől is megkímélni és egy kanna vízzel kiöblíteni számunkra sem lehetetlen feladat.

A magányosan álló élőhelyfáknál alternatív megoldás még a vízmegtartásra, hogy a koronából lemetszett száraz ágakat aprítékként elterítjük, ezzel valamelyest lehet segíteni a talajárnyalást is.
Illetve legutóbb kísérletezni kezdtünk azzal, hogy földmegtartó közeget alakítottunk ki és egy kis csalással mi tuszkoltunk földet az odúkba, illetve a megfaragott ágvégekre.  Ahol volt komposztáló, ott ezt komposzttal igyekeztünk megoldani. Bízom benne, hogy ez akár a kisebb, földes közegekben megjelenő növények számára is kedvező lesz és ezáltal még sokszínűbb élőhelyfák jöhetnek létre.

Az ágvégeket eddig motorfűrésszel vagdostuk, hegyes felületeket és szakadásokat igyekeztünk kialakítani.
Időközben rájöttünk, hogy a leginkább természetes hasadásra az hasonlít, amikor párhuzamos hosszanti beszúrások után az így kigyengített ágat letörjük. Mivel ebben az esetben a beszurkált ág irányíthatatlanul zuhanna, így mindenképpen teherkötelet alkalmazunk, ha valamilyen óvandó dolog van a fa alatt.

Mivel ez sokkal természetesebben néz ki a legelső, már-már kínzóeszközökhöz hasonlítható faragásainkhoz képest, így sok visszajelzést kaptunk utólag is, hogy akik megpillantották az élőhelyfát, könnyebben elfogadták és szebbnek látták. Ez pedig mindenképpen segíti a technológia elterjedését.

Aki élőhelyfa kialakításában gondolkodik, az mindenképpen rugalmasan álljon hozzá a dologhoz. Szerencsére különösebb formai követelmények nincsenek, a fő szempont, hogy biztonságos legyen a faragványunk.

Mivel egy pár méteresnek meghagyott törzsdarab is tekinthető élőhelyfának, bárkinek szárnyalhat a képzelete, akinek ilyen van az udvarában. A tündérlaktól kezdve, a táncosnak festett taplógombákon át szinte bármi belefér és ugyanígy bármi kihagyható. Volt olyan megrendelőnk, aki félt a denevérektől, így minden gond nélkül kihagytuk a denevérodú faragását, rögzítettünk már madáretetőket, tekertünk be virágtartó kampót vagy éppen hangulatvilágítást szereltünk fel a kerti-partikhoz a fára. De több megrendelőm is utólag dekorálta az udvarán az élőhelyfát.

Eszméletlenül jó látni, hogy tényleg szárnyalhat és szárnyal is a képzelet, mert a lényeg, hogy mindenki megtalálja az örömét a kertjében.

Egy német favizsgáló hölgy, Daniela Antoni élharcosa a témának és az előadásai során többek között az élőhelyfák kialakításánál előforduló hibákra is igyekszik felhívni a faápolók figyelmét.
A legalapvetőbb, leggyakoribb problémaként azt említette, hogy sok esetben túl magasra hagyják ezeket a fákat. Ugyanis, ha minden jól megy és cirka két év alatt jelentős korhadások miatt élőhelyek alakulnak ki a fán, akkor pár év elteltével visszább kell majd metszeni. Túl nagyra hagyott fák esetében viszont előfordulhat, hogy a bekorhadás miatt az mászhatatlan lesz és ellehetetlenül vagy aránytalanul nagyobb költség a további beavatkozás.

Egy parkban ugyan sok esetben még egy ilyen hiba is orvosolható, de ha egy városi háznál lévő belső, minden oldalról zárt udvarra gondolunk, ahová nem tud bemenni egy emelőkosaras autó, úgy egyből értelmet nyer a felvetett probléma és az előrelátás szükségességének hangsúlyozása.

Szeretnék egy picit szót ejteni a fél-élőhelyfákról vagy éppen a még élő élőhelyfákról is. Ez elsőre talán furcsán hangzik, hiszen egészen eddig arról esett szó, hogy hogyan tudunk új életet adni egy holtfának. Azonban Magyarországon sajnos nagyon sok a szélsőségesen leromlott állapotú fa. Országszerte mindenütt láthatunk olyan fákat, amelyeknél például már csak az alsó ágak egy része él és mindenképpen jelentős visszavágáson kell átesniük ahhoz, hogy biztonságosak maradjanak.

Ha az ifjításnak nevezett önbecsapást félretesszük, az elhalt vagy kigyengült vázágakat visszametszve és ezek végeit megfaragva fél-élőhelyfákat vagy még élő élőhelyfákat kapunk. Ezek ugyan még zöldellnek és akár új hajtásokat is hoznak, de az extrém mértékű visszavágás mentén tovább korhadnak, folyamatosan romlik az állapotuk és ezt a vonalat visszük tovább a faragásainkkal.

Még érdemes megemlíteni a fekvő élőhelyfákat is, parkokban itt-ott lehet látni elhagyott törzseket, nagyobb ágakat. Ha egy ilyen fa mellett elsétálunk és a kérget finoman megemeljük, akkor láthatjuk is, ahogy felbolydul alatta az élet. Itt már persze nem a madár- és denevérodúk kialakítása a cél, sokkal inkább rovarhotelként funkcionálnak, amelyek folyamatos bomlásukkal természetes szivaccsá változnak és segítik a környezetük mikroklímájának javítását.

Az élőhelyfák nagyon mesterkélt kertekbe esztétikailag nehezen beilleszthetők, bár szerintem még ez sem lehetetlen. Ugyanakkor valamilyen öko-koncepció mentén kialakított kertben ilyet látva úgy tűnik, mintha az utolsó kis puzzle darab is a helyére került volna, elkezd összeállni minden egy kerek egésszé.

A méhlegelő/vadvirágos folt megoldja a talajárnyalást és táplálékot biztosít a rovaroknak, a komposztáló – a háztartási zöld maradékok mellett – a kerti zöldhulladékot is lebontja, az élőhelyfák pedig akár a nagyobb testű élőlényeknek is búvóhelyet nyújthatnak, egy kis miyawaki minierdő gondoskodhat a fás szárú újulatról és az egész kert ékeként a már meglévő nagyobb fák törhetnek az ég felé. Mindeközben mi élvezhetjük ezt az egészet és megnyugodhatunk, hogy egy végtelenül stabil és ellenálló rendszert sikerült összehozni, amely folyamatosan javítja kertünk talaját és még értékesebbé is teszi azt.