Kiszáradó lucfenyők

Hazánkban, de a környező országokban is sajnos egyre általánosabb az egymás után kiszáradó lucfenyők látványa. Ebben a bejegyzésben igyekszem végigvenni a száradás miértjét, annak jeleit, valamint megoldási lehetőségekkel is igyekszem majd szolgálni.

Sajnos a problémák már az előző évtizedekben jelentkeztek; erdészeti körülmények között a szúkárosítás nyomán sokfelé száradtak ki akár kisebb erdőrészletek is. Bár ebben az esetben a szú csak tünet, hiszen, ha nincsenek nyári aszályok és nem dőlnek meg sorra a melegrekordok, akkor természetes körülmények között a lucfenyő képes védekezni a kártevőivel szemben. Az utóbbi pár év viszont már azoknak a fáknak is kemény próbatétel volt, amelyek magánkertekben állnak. És bár itt az erdő hűsítő mikroklímája nem érvényesül, de ha észrevesszük, hogy szárad a fa, akkor öntözéssel tudjuk valamelyest korrigálni.

De hogyan is néz ki a fenyők száradása?

A fenyők is évről évre hullatják a tűleveleiket, ám lombos társaikkal ellentétben több évnyi tűlevelet megtartanak. Például erdei fenyő esetében hároméves tűleveleket is láthatunk, luc esetében pedig hatéveseket is, és a hetedik évben folyamatosan kikopva leperegnek a fáról. Ahogy a lombos fáknál, úgy a fenyőknél is először az értékes klorofillt visszaveszi a fa, elbarnulnak a levelek, majd lezárja a levél és az őt tartó ág közti kapcsolatot és a kiszáradó tűlevél lehullik.

A fotón a pirossal jelölt szakasz a legfrissebb hajtásokat jelöli, a sárga szakasz pedig a legrégebbi tűleveleket.

Mivel a legtöbb fenyő tányérgyökerű, nem érnek le a mélyebb talajrétegekben lévő vízért, ezért a nyári csapadéknak örülnek a legjobban. Így talán már érthető is, hogy miért olyan problémás számukra napjaink időjárása, amikor az aszályos heteket monszunszerű esőzés követi. Az ilyen csapadéknak a jó része ugyanis elpárolog, másik része pedig egyszerűen elfolyik, hiszen ezt a mennyiségű vizet ennyire gyorsan nem képes elinni a talaj és mivel senki nem szeretné, ha napokig állna a víz a kertben, így az életet jelentő csapadék a csatorna martalékává válik. Ezt persze a fák sem hagyhatják szó nélkül és megteszik az ellenintézkedéseket.

Ahhoz, hogy megvédjék magukat a kiszáradástól, muszáj cselekedniük; első körben lezárják a gázcserenyílásokat és leállítják a fotoszintézist. Ilyenkor teljes a fordulat: oxigént vesznek fel és szén-dioxidot lélegeznek ki. Ez nekünk sem szerencsés szcenárió, így a fák nyári öntözése tulajdonképpen befektetés is a saját egészségünkbe.

Ha ez sem lenne elég, akkor tovább csökkentik a párologtatást, belülről kifelé haladva először a sok éves tűlevelek egy részéből kivonja a fa a klorofillt és azok egy része lepereg. Igazán itt kezd el látványos lenni a dolog, hiszen a fa alatt extrém mennyiségű tűlevél jelenik meg és ezzel párhuzamosan a korona is sokkal ritkásabb lesz. Ez az a pont, ahol még be tudunk avatkozni és rendszeres öntözéssel visszacsalogathatjuk az életbe a kertünkben fellelhető lucfenyőt.

A tavalyi év volt az első, amikor zöld levélhullást láttam és sajnos ez csak gyakoribb jelenség lesz, ha nem cselekszünk. Ez azért történhet, mert ebben az esetben a fa nem tud mihez kezdeni az őt érő stresszel és pánikszerűen elkezd megszabadulni a tűleveleitől. A kapkodás közepette pedig arra sincsen ideje, hogy visszavegye az értékes klorofillt a levelektől.

Ez a folyamat általában a fa tetejénél kezdődik és lefelé halad. Mivel itt a legnagyobb a vesztesége a fának, és a fenyőfélék egyébként is nehezen újulnak meg, így jó eséllyel a fa teteje el is fog száradni és a következő vegetációs időszakban sem fog ismét kihajtani. Sajnos néhány öntözés sem garantálja a megmenekülést. A száraz részekkel nincs mit tenni, el kell távolítani. A megmaradó részeket viszont így abból a kis árnyékból is kivesszük, amit eddig a száradó koronarészek adtak; olykor a metszés is csak ront a helyzeten. A legjobb tehát öntözéssel és akár metszésekkel elejét venni a dolognak, hogy megőrizhessük a lucokat a kertekben.

A rendszeres öntözés fontosságát nem győzöm hangsúlyozni, ezt tényleg nem lehet semmi mással kiváltani. Hetente egyszeri alapos öntözéssel a korona szélénél már sokat segíthetünk fáinknak. Ha van rá lehetőségünk, akkor fánként a fél-egy köbméter vizet se sajnáljuk kijuttatni. A leggazdaságosabb az eresz alá telepíteni valamilyen esővízgyűjtő edényt/hordót. Ebben összegyűjthetjük a tetőre hulló vizet, illetve, ha nincs csapadék, akkor ezt mi magunk is feltölthetjük és így megmelegedhet benne a víz, amit esetleg tápoldattal együtt heti rendszerességgel kiöntözhetünk a fákhoz.

A kapálás és a feltalaj lazítás is sokat segíthet, bár ezt hagyományos módszerekkel nem tudjuk tökéletesen megoldani, mivel a magasabban lévő vagy éppen a felszínen futó gyökereket hamar megsérthetjük a fém eszközökkel és csak tetézhetjük a problémákat. Erre azonban remek megoldást jelent az airspade nevű eszköz, amely magasnyomású levegővel lazítja a feltalajt a gyökerek megsértése nélkül.

A fellazított talaj több vizet enged át, valamint megnő a talajfelszín felülete is, amin a reggeli talajharmat kicsapódhat. Ez persze nem tűnik soknak, de a száradó fenyőknek minden csepp víz igazi kincs. Segítség lehet még a talajtakaró, ami árnyalja a gyökérteret, illetve pár centiméter talajfeltöltés is, ami ellepi az esetleg felszínre kerülő gyökereket és humusztartalmával több vizet segít megfogni.

Hosszú távon sajnos már nem szerencsés lucfenyő ültetésében gondolkodnunk, ehelyett jelen klímánknak jobban ellenálló fajokat kell választanunk. Szerencsére találunk lombos- és tűlevelű fákat is, az őshonos fajok közül is jócskán tudunk válogatni.

Aminek pedig egyre nagyobb jelentősége lesz minden zöldterület esetében, az nem más, mint a diverzitás. Érdemes többféle megoldást kialakítani a kertünkben: esőgyűjtő edényekkel, esőkertekkel, élőhelyfákkal valamelyest korrigálhatunk az időjárás szélsőségein és mindezekkel persze egy élhetőbb közeget is teremtünk magunknak.